Rendszeres kommentelőnk Jaksi részletesen elemezte a meccset saját blogjában.
Azt hiszem túlzás nélkül állíthatom, hogy a világbajnokság eddigi leggyengébb mérkőzésén vagyunk túl, amelyen sajnos a japánok fegyelmezettsége meghozta gyümölcsét az indiszponáltan futballozó kameruni csapat ellen. A japánok tulajdonképpen azt nyújtották, ami tőlük várható volt, ellentétben Kamerunnal. Eddig ódzkodtam a kritikától, de ez már nem egy felkészülési mérkőzés volt, így talán elvárható lett volna, hogy egy ilyen erős kerettel rendelkező csapat a látottnál jóval koncepciózusabb játékot produkáljon.
Ha nem te vagy a csoport favoritja, az a legszerencsésebb, ha a favorit ellen kezded a tornát, és a legnehezebb dolgod akkor van, ha a továbbjutás érdekében mindenképpen legyőzendő ellenféllel kezdesz. Ebből kiindulva nagyon nehéz meccsre számítottam, főként mivel a japánok egyik erőssége épp a fegyelmezettség. Várható volt, hogy a meccs nagy részében tíz emberrel védekeznek majd, és sok futással igyekeznek oly módon leszűkíteni a területet, hogy folyamatos emberelőnyt biztosítsanak a kritikus zónákban, valamint a labda közvetlen közelében. Egyetlen kontrából megszerzett gólban reménykedtek, s ez teljesült is, így elmondható, hogy bár csúnya meccs volt, de Japán maximálisan teljesítette azt, amiért kiment a pályára.
Az internetező - főként a diaszpórában élő - kameruniak már hetek óta óva intették Paul Le Guen szövetségi kapitányt az általa az Afrika Kupán és a felkészülési meccseken - sikertelenül - alkalmazott játékrendszertől. Igaz, a kameruni közhangulat már ezt megelőzően sem volt éppen nyugodt Le Guen és a csapat körül. Vannak, akik már hónapok óta a fejét követelik az Afrika Kupán nyújtott gyatra szereplés után (gyenge játék a csoportban, majd kiesés a negyeddöntőben). Akkor még hivatkozhatott arra, hogy megkezdett egy generációváltást a csapatnál, és mivel az elsődleges cél a vébé, így még csak "félúton" van a csapat. A felkészülési meccsek vereségei és döntetlenjei is megmagyarázhatóak voltak a fiatal játékosok kipróbálásával és a biztos kezdők kihagyásával, valamint az olaszok elleni - valóban elfogadható - 0-0-ás eredménnyel. De eljött a pillanat, amikor már nincs kibúvó, és ki kell mondani, hogy a Le Guen által eltervezett 4-3-3-as játékrendszer alkalmatlan arra, hogy Kamerun sikeresen alkalmazza azt a világbajnokságon.
Látva a játékot, egyértelműen felmerül az edző felelőssége számos hibás döntéséért. Először is egy ilyen defenzív csapat ellen, mint a japán, vétek három csatárt beküldeni a védővonalba, akik eztán egymás elől veszik el azt a kevéske helyet, ami marad a védők közt, s így könnyen izolálhatóak. Másrészt legalább ekkora vétek a középpályán ekkora emberelőnyhöz engedni a védekező csapatot. A 4-3-3 tehát már önmagában egy ajándék volt a japánoknak, és akkor még nem szóltam arról, hogy kik alkották a kezdőcsapatot.
A kameruniak teljesen elképzelés nélküli játékot játszottak az első félidőben, és a második játékrészre is inkább csak a harci kedvük nőtt meg, s ez eredményezett egy-két lehetőséget. Ez sajnos egyenes következménye volt annak, hogy az ellenfél védői és védekező középpályásai által megszállt területen izolált három csatár mögött csak védekező középpályások és védők kaptak helyet a csapatban. Enoh Eyong, Matip és Makoun gyakorlatilag három variáció egy posztra, de nem egy középpályás sor. Nem volt egyetlen irányító, támadásépítésben kombinatív játékra képes, kreatív játékos sem csapatban, miközben a kispadon ült - az állítólag sérüléséből felépülve még nem teljesen fitt - Alex Song (az Afrika Kupa talán legjobb kameruni játékosa), a középpályán otthonosan mozgó Georges Mandjeck, a felállt védelem ellen átlövéseivel és beadásaival hatékony Geremi, valamint a 10-es számot nem érdemtelenül viselő Achille Emana. Az is érthetetlen számomra, hogy amikor az első húsz perc gyötrelmei alapján az egész világ látta, hogy a középpálya nem funkcionál, Le Guen akkor is kitartott elképzelése mellett, s még szünetben sem változtatott, pedig az remek alkalom lett volna egy jelentősebb átszervezésre.
A legnagyobb hiba azonban a csapat vitathatatlanul legnagyobb tartalékokkal rendelkező játékosának, Samuel Eto'onak jobbszélen történő bevetése volt. Lehet, hogy az Interben ez működik, de az Inter BL-t nyert, míg a kameruni válogatottban ő az egyetlen támadó, aki ilyen szintű klubcsapatban játszik. Nem száműzhető tehát a jobbszélre, hanem a védelem megbontása érdekében azt a posztot kell játszania, amit korábban a Barcelonában is játszott. De ez csak akkor működik, ha nem három, hanem két, a helyét gyakran változtató csatár van a pályán, egy támadóbb szemléletű középpályás sor előtt. Eto'o társa ebben Choupo-Moting lehetne, aki a legtöbbször volt megjátszható ezen a meccsen, és láthatóan szenvedett attól. hogy a meccs nagy részében a másik szélre lett eldugva.
A középpálya a fentiek fényében kevéssé hibáztatható a gyenge játékért, mivel igazi játékmester nélkül három védekező középpályás erre képes. Megszerzik a labdát, leteszik az első szabad embernek, és tanácstalanná válnak, ha abban a szerepben találják magukat, hogy nekik kellene szervezni egy jól felállt védelem ellen. Makoun jó védekező középpályás, de nem több. Mind Eyong, mind pedig Matip ígéretes fiatalok, szintén ezen a poszton. De a három játékos együtt nem fér el a pályán.
A védelem alapvetően jól funkcionált, a legtöbb japán támadást könnyedén állította meg a kameruni csapat, azonban a gólt összehozták. Assou-Ekotto távolról nézte emberét, aki zavartalanul kereshette meg társát a labdával, ott pedig a meccs talán legjobb kameruni játékosa, az Olimpique Marseille-ben középhátvédet, itt most jobb bekket játszó Mbia aláfutott a labdának. Sajnos ez elég volt Japánnak ahhoz, hogy bezsákolja a három pontot. Ettől függetlenül a védelmen nem változtatnék, de levenném róluk az irányítás terhét, ami Alex Song és Emana hiányában olykor a tanácstalan visszapasszok miatt rájuk hárult.
Souleymanou Hamidou nem tehetett a gólról, ellátta feladatát, de azért volt egy-két bizonytalankodása. Nem tudom, hogy ő a jobb választás, vagy a rossz formában lévő Kameni. Ez a poszt most nem erőssége a csapatnak, így minél jobban meg kellene szervezni a középpályát, ahol nálam Mandjeck vagy Geremi játszana a jobb oldalon, Alex Song lenne a szűrő, Emana szervezhetne Eto'o és Choupo-Moting mögött, és Nguémo kapna helyet a középpálya bal oldalán. Elöl bevethető lenne csereként a bármikor gólra képes Webó (már ha eljut hozzá a labda, és nem birkózni küldik a védők közé, mint most).
Japán nagy lépéselőnyre tett szert, így hatalmas szerencse kellene ahhoz, hogy Kamerun képes legyen talpra állni. Dánia és Hollandia nehéz ellenfelek, de mindkét meccs merőben más lesz, mint a Japán elleni. A Dánok is pont nélkül állnak, győzelemre kell játszaniuk, és Hollandia sem fog bunkerfocit játszani. Azonban ha Le Guen nem hagy fel a rögeszméjévé vált 4-3-3 erőltetésével, valamint nem küldi pályára a kombinatív játékra képes játékosokat, akkor ez a meccs egyben a végállomás is volt. Kíváncsian várom a folytatást szombaton Dánia ellen, mivel Kamerun épp olyan nagy küzdő Afrikában, mint a németek Európában. Sosem adják fel, és rossz formában is képesek nyerni, ha nagyon kell. Már csak a játékban kell rendet tenni.
